BESZÁMOLÓ
SZIGET FESZTIVÁL 2010.AUGUSZTUS 13.
GENTLEMAN AND THE EVOLUTION-MIKA-THIRTY SECONDS TO MARS

Mikor megtudtam, hogy kedvenc együttesem, a Thirty Seconds To Mars a 2010-es Sziget Fesztivál egyik főattrakciója lesz, először nem akartam hinni a fülemnek (illetve szememnek). Hirtelen rengeteg gondolat szaladt át a fejemen: „Ez most komoly?”,”14 éves vagyok, el fognak egyáltalán engedni?”,”Lehetne már augusztus…”, és a többi. Még aznap elmondtam a szüleimnek a dolgot, akik – meglepetésemre – nem mondtak rögtön nemet, hanem elgondolkodtak rajta. Úgy egy hét elteltével közölték: rendben, mehetek, apukám kíséretével.
A napok lassan, de biztosan teltek, egyre kisebb szám jelent meg reggelente a telefonom kijelzőjén, én pedig egyre izgatottabb lettem. Egyszer csak azon kaptam magam, hogy egy hét, és újra látom őket (első Mars-koncertem Bécsben volt,2010 márciusában).
Végre elérkezett a várva-várt péntek tizenharmadika. Leírhatatlan boldogsággal, izgatottsággal, gyomromban egy csinos kis görccsel ültem be aznap reggel a kocsiba. Utunk először egy közeli városba vezetett, ahol felvettünk egy másik Echelont (Echelon: a Thirty Seconds To Mars azon rajongói, akik nem csak imádják az együttes zenéjét, hanem népszerűsítik is őket) és az anyukáját, majd tovább mentünk Budapest felé.
A kilométerek csak fogytak és fogytak, míg végre megérkeztünk kicsi országunk fővárosába. Mielőtt beléptünk volna a fesztivál területére, elmentünk a sztárok kedvenc kávézójába, a Starbucksba, hátha összefutunk kedvenc bandánk tagjaival, de sajnos nem jártunk sikerrel.
Miután sikerült átjutnunk pár forgalmi dugón, olyan ¾ óra elteltével végre megérkeztünk a Sziget Fesztiválra, életem első fesztiváljára. Úgy 10 perc alatt körülbelül 4-en kérdeztek rá, nincs-e eladó jegyünk, de természetesen mindnek nemmel válaszoltunk, hiszen mi is be szerettünk volna jutni (ami jegy nélkül elég lehetetlen lett volna). Nagyot nevettünk, mikor a fűben megpillantottunk egy alvó fiatalt, aki előtt egy kalapnak támasztva ez állt:”Save this whale!”, avagy mentsétek meg ezt a bálnát. Amint felraktuk a karszalagokat és megpillantottuk az üdvözlő feliratokat a híd felett, érdekes érzés kerített minket hatalmába: itt van, amit oly rég óta vártunk, ez a nap is eljött…
A Szigetre vezető hídon rengeteg érdekes arcot láttunk. Ott volt mindenki, a rockerektől a rappereken át a popposabb műfaj kedvelőiig, a legkisebbektől az idősekig. Rengetegszer kilyukasztott fülek, fültágítók, tarajok, tetoválások sorakoztak, különböző stílusokban, méretekben, formákban, olyan embereken, akik nem ismerik egymást, mégis összeköti őket valami: a zene iránti szeretetük.
Megérkeztünk. Elismerően bólintottam: „Hűha, ez a hely jobb, mint amilyennek elképzeltem!” Hangos zene fogadott minket, minden színpadon ment már a show. Mikor a helyszínen kapott térkép segítségével rátaláltunk a nagyszínpadra (bár ez a térkép nélkül se okozott volna nagy nehézségeket, hiszen jól észrevehető helyen volt, és kimagaslott a többi színpad közül), a Gentleman and The Evolution épp elkezdte a koncertjét.
 Mivel nem akartunk nagyon elfáradni, még nem mentünk be a küzdőtérre, úgy 50 méterre a színpadtól álltunk meg és hallgattuk a zenét. A tömeg táncolt, ugrált, énekelt, nagyon jókedvűek voltak. Nagyon tetszett a zene, így, miután apukám vett pár üveg vizet (elmondása szerint egy percet sem kellett sorban állnia, és a kiszolgálás is nagyon gyors volt), leültünk a színpadtól nem messze. Figyeltük a különböző karaktereket, egyéniségeket. Egyszer csak odajött hozzánk néhány fiatal, és karjukat felénk nyújtva megkérdezték: adunk nekik pacsit? Szélesen mosolyogva bólintottunk, és mi is kinyújtottuk kezeinket, míg ők végigszaladtak és belecsaptak a tenyerünkbe. Nagyon érdekes volt, hogy mindenki ilyen közvetlenen viselkedik a másikkal, apukámat (50 éves lesz jövő évben) is simán letegezték még a 16-17 éves srácok is (ennek persze örült, mert azt hitte, hogy nagyon meg fogják nézni, amiért ennyi idősen fesztiválozik).
Mikor a Gentleman and The Evolution végzett, elkezdték a színpad átrendezését és feldíszítését Mika számára.  Felálltunk, és megkerültük a fesztivál „legzeneibb” helyszínét,majd elkezdtünk egyre beljebb és beljebb menni a tömegben.A koncert kezdetekor a 7.sor környékén lehettünk,apukám,a kb. 185 centijével innen tökéletesen rálátott a színpadra,míg én lábujjhegyre álltam,hogy legalább a dekorációt szemügyre tudjam venni. 
A tömeg már nagyon türelmetlen volt,mikor végre meghallottuk az első akkordokat. Az énekes az egyik legismertebb számával kezdett, és figyelmeztetett minket arra,hogy „Relax!Take it easy..”Én személy szerint teljesítettem a kérését, végig nyugodt voltam. Mika összes száma boldogsággal töltötte el a hallgatóságát, csak úgy sugárzott szövegeiből és dallamaiból a jókedv. A percek gyorsan múltak, és sikerült pont akkor ránéznem az órámra,amikor 30 perc volt a 30 Seconds To Mars-ig…
Körülöttem vidám külföldiek és magyarok emelték magasba szívet formáló kezüket. Mikor apukámmal összenéztünk,mindketten ugyan arra gondoltunk:”amint vége ennek,ezek az emberek szépen elmennek innen,hiszen ők „Mikásak”!”. Aztán a show végén elkerekedett szemmel tapasztaltuk,hogy rosszul hittük, senki nem mozdult sehová,így nekünk kellett utat törnünk magunknak, a jobb hely reményében. Végül sikerült a 3.sorig küzdenünk magunkat,ahol állva én is mindent láthattam.
Mögöttünk egy angol,körülbelül 40 éves férfi(akinek a karján megszámlálhatatlan,különböző fesztiválokról  származó karszalagokat tekinthetett meg az érdeklődő)éppen két fiatal lánnyal próbált kapcsolatot létesíteni,de nem járt sikerrel,ugyanis mindkettő úgy tett,mintha egy szót sem tudnának angolul(vagy lehet,hogy nem tettették?Hmm…),végül azért sikerült egy közös fotóban megállapodniuk.
A percek hirtelen lelassultak, a lábam elkezdett fájni,a fejem zúgott.Körülöttem mindenki a színpadot nézte,és azt várta,mikor bukkannak fel a Thirty Seconds To Mars tagjai.
Aztán minden elsötétült,lekapcsolták a fényeket.Ismerős „zúgást” hallottam:elkezdődött a koncert,méghozzá az Escape-el.
Attól a perctől kezdve a zenén kívül semmi másra nem figyeltem.Nem érdekelt,hogy egyszerre úgy 10-en taposnak a lábamon,hogy megsüketülök a körülöttem lévők sikításától,stb.Mikor vége lett a kezdő számnak,a La nuit du chasseur,avagy a Night Of The Hunter következett. De hogy ez után mi jött,azt már sikerült elfelejtenem. Végig arra koncentráltam,hogy eleget tegyek az énekes,Jared Leto felszólításainak:jump,make some noise,scream,raise your hands up to the sky,és a többi.Minden számot teli torokból énekeltem végig,az első betűtől az utolsóig.
Nagyon meglepődtem,mikor Jared elkezdte felhívni az embereket a színpadra(mindig az utolsó számnál,a Kings and Queens-nél teszi ezt).Pár perc múlva Jareden,Shannonon,Tomo-n és Timen kívül még vagy 30-an álltak odafent.A dal közben a szerencsések ugráltak,sikítoztak,és mint utólag megtudtam,azzal voltak elfoglalva,hogy különböző ereklyéket gyűjtsenek.
A dal gyorsan véget ért,az énekes megköszönte nekünk a koncertet(ezt nem fordítva kellett volna?Hiszen fantasztikusak voltak…),Shannon két dobverőt dobott felénk,és levonultak a színpadról.Az emberek gyorsan szétszéledtek,mi még ottmaradtunk pár percig,és a földet néztük,hátha találunk egy gitárpengetőt vagy valamit,amit leejtettek és otthagytak,de nem jártunk sikerrel. Aztán átsétáltunk a színpad mellé.A földön ücsörgők épp a The Kill-t énekelték,mi pedig vártunk.Körülbelül 30 perc elteltével elhatároztuk,hogy kettéválunk,és én meg apukám átmegyünk a másik oldalra,de erre aztán nem került sor:mikor megfordultunk,az Echelon(névszerint Niki),akit anyukájával együtt elhoztunk a Szigetre,így szólt:Anna,ott van Shannon!Gyorsan odasiettünk hozzá.Látszott rajta,hogy hihetetlenül fáradt,de ennek ellenére rendkívül aranyos volt,minden jelenlévő képét,papírját aláírta,majd a szerencsésebbekkel,mint velünk,egy közös képre is összeállt.
A szél hirtelen elkezdett fújni,az eső is megeredt,apu előkapta táskájából az esőkabátot,amit Nikivel magunkra terítettünk,és futni kezdtünk a kocsi felé.Az eső hirtelen viharrá változott,csak úgy vitte a sátrakat. Körülbelül 15 perc múlva,mikor megérkeztünk az autóhoz,hálát adtunk az égnek,hogy hoztunk váltóruhát,ugyanis még a zokninkból is csavarni lehetett a vizet…Átöltöztünk,és fejünkben rengeteg gondolattal,emlékkel az estéről elindultunk Nyíregyháza felé…

Szeretném megköszönni a Sziget Fesztiválnak,hogy elhívták kedvenc együttesemet.Hogy akármilyen nagy is a terület,mindenhol találni valamit,amitől az embernek mosoly ül ki az arcára.Hogy azt az egy napot nem csak a Thirty Seconds To Mars koncertje,hanem a Sziget hangulata is felejthetetlenné tette.

Anni,2010.©attendfestivalsnotwar.